Rövid felvezető azoknak, akik esetleg nem követték az ügy minden rezdülését:
az állami tulajdonban lévő Nemzeti Sport főszerkesztője írt egy cikket, amelyben a Tisza párt nyilvánosan meghirdetett választási programjának sporttal foglalkozó fejezeteit értékelte.
Ez követően kisvártatva megemelte a tétet, és egy újabb publicisztikában kiadta a jelszót, miszerint “Védjük meg a magyar sportot!”. Mármint: a kormányváltástól.
Ezzel párhuzamosan a Nemzeti Sport főoldalán előugró ablakként jelent meg a “Petíció a magyar sportélet jövőjéért” című felhívás, amelyet a Deutsch Tamás által elnökölt Sportegyesületek Országos Szövetsége kezdeményezett.
Erre reakcióként a Ziccer podcast legutóbbi részében jeleztem: mivel a Nemzeti Sport állami tulajdonú lap, amelyet az adófizetők közössége tart el, fontosnak tartom, hogy az újságban - pláne választási kampány ideje alatt - egy olyan jelentős közérdeklődésre számot tartó témát, mint a sportfinanszírozás kérdését, árnyaltan és elfogulatlanul mutassanak be.
Válaszcikket írtam hát Szöllősi György publicisztikájára, amelyet megküldtem a Nemzeti Sport szerkesztőségi e-mail címére, jelezve, hogy az esetleges formai egyeztetésekre nyitott vagyok, ugyanakkor az írás elutasítása esetén szakmai indoklásra tartok igényt.
Választ nem kaptam, ám Szöllősi György publikált egy videót, amelyben szűklátókörűnek és/vagy naivnak nevezte azokat, akik kritizálják a sportlap akcióját. Nem mellesleg kiforgatta a szavaimat, és csúsztatott az álláspontomról, amit kénytelen voltam helyretenni. Egyben újabb levelet írtam a Nemzeti Sportnak, kérve, hogy 48 órán belül bírálják el a megküldött vendégcikkemet, és indoklással értesítsenek a döntésükről.
Írásbeli, korrekt, egyenes, sportemberhez (hadd ne mondjam: férfihoz) illő választ azóta sem kaptam, helyette Szöllősi egy alantas, személyeskedéstől fröcsögő videóban utasította el, hogy helyt adjon ellenvéleménynek egy olyan lapban, amelyet az adófizetők tartanak el.
A meddő vitát lezártam, a labda innentől a magyar sportújságíró-társadalom térfelén pattog, illetve az MTVA-nál van, akiket hivatalosan úton kérdeztem meg arról, a tulajdonosi jogok gyakorlójaként mit tesznek azért, hogy a hivatalos választási kampány időszakában egy állami tulajdonú, közfenntartott lap ne egyetlen párt üzenő füzeteként, és kampányszócsöveként működjön.
Az alábbiakban nyílt levélként közlöm az eredetileg a Nemzeti Sport részére megküldött vendégcikkemet. Döntse el mindenki maga, tartalma, nívója alapján lett, vagy kellett volna-e helye legyen egy olyan sportlapban, amelyet az adófizetők tartanak el. Esetleg érdemelt volna-e indoklást a szerzője elutasítás előtt. Fontos, hogy a cikkre várom a reakciókat: sportszakemberek, edzők, sportolók, újságírók, szülők jóhiszemű és kulturált véleményét, teljesen függetlenül pártpolitikai hovatartozástól vagy szimpátiától. Ha a mi pénzünkből fenntartott sportlap nem tud megfelelni küldetésének és nem biztosítja a kereteket a kulturált vitához, hát oldjuk meg mi maguk. Hiszem, hogy igény volna rá.
Íme, a cikk:
*******
Ha a magyar sport közügy, akkor vitázni is lehet róla
Talán nem tévedek nagyot, ha azt mondom, a magyar sportrajongók meglehetősen sokfélék. Van köztük, aki konzervatív, mások liberálisnak vallják magukat, és akad olyan is, aki balra szavaz. Lehetnek kormánypártiak, de akár ellenzékiek is. Egy dolog közös bennük: a magyar sportot a hazai kultúra egyik kiemelkedő értékének tartják. Büszkék az eredményekre, és fontos számukra az a társadalmi szerep is, amelyet betölt.
A magyar sport sorsa tehát: közügy. Közügy annál inkább, mert az állam adófizetői pénzek milliárdjait költi utánpótlás-nevelésre, létesítmény-fejlesztésre és -fenntartásra, a versenysport direkt és indirekt támogatására, olimpiai felkészülésre, jutalmakra, életjáradékra. Az ország demokratikus működésének természetes velejárója, hogy választási kampányok idején a sporthoz hasonló közös ügyeinkről - vitázunk. Ki-ki megfogalmazhatja ígéreteit, vágyait, céljait, értékelheti a pártok programjait. A magyar sport legfőbb érdeke, hogy ez a vita sokszínű maradjon, hogy a különböző álláspontok és aránybeli hangsúlyok artikuláltan jelenjenek meg a nyilvánosságban. Kevés annál károsabb dolog képzelhető el a magyar sport ügyére nézve, ha finanszírozási kérdéseit, támogatásának kétségtelenül meglévő dilemmáit fekete-fehér pártpolitikai lövedékké egyszerűsítjük. Ez fölemeli, amaz kivégzi. Ez szétlopja, amaz megtisztítja.
A Nemzeti Sport állami tulajdonban lévő lap. Fenntartási és működési költségeit azok is viselik, akik a sport társadalmi szerepéről, állami finanszírozásának szükségszerűségéről esetleg másképpen gondolkodnak, mint a jelenlegi kormánypártok. Ez komoly felelősség és lehetőség is egyben. Az ugyanis, aki valóban a magyar sport ügyét kívánja képviselni, akkor cselekszik hasznosan, ha azokhoz is szól, akiknek a jelenlegi támogatási struktúráról nincs feltétlenül jó véleménye. A hazai sport létérdeke az, hogy ügye fölülkerekedjen a pártpolitikai csatározások napi dimenzióin, hogy a sport támogatása szempontjából ne élet-halál, fönnmaradás és kivérzés kérdése legyen egy-egy választási eredmény. Ehhez elengedhetetlen, hogy az adófizetők pénzéből finanszírozott sportmédia teret adjon a vitának, a különféle álláspontok elfogulatlan bemutatásának. Ha ugyanis nincs közös platform, akkor nincs közös ügy sem.
Olvasom, hogy a legnagyobb ellenzéki párt programjában az szerepel: „a jelenlegi (…) finanszírozási összegeket nem csökkentjük, azokat teljes egészében a sportra fordítjuk, de költségvetési tényezővé tesszük.” Számomra mindez azt üzeni, a választások előtt nem arról zajlik politikai vita, szükséges-e a sport támogatása egyáltalán, csupán arról, hogy mi ennek a leghatékonyabb formája. Innen nézve a sport – mintha végre valóban közös ügyünk lenne.
Egy ilyen örömtelinek látszó helyzetben a Nemzeti Sport főszerkesztője mégis úgy döntött, hogy a vitát a magyar sport léte és nemléte közötti döntésként állítja élére. Talán nem vagyok egyedül az álláspontommal: mindez a legkevésbé éppen a hazai sport érdekeit szolgálja.
Az ugyanis leginkább az volna, hogy sorsáról ne hitviták folyjanak, hanem érvek ütközzenek. Mintaadónak tartanám, ha a Nemzeti Sport véleményrovatában a finanszírozás kérdéseiről több, egymással vitatkozó álláspont is megjelenhetne; akárha az olvasók különbözőségének tiszteletéből, vagy éppen a közpénzből fenntartott sport ügye iránti felelősségből is fakadóan.
Hiszek abban, hogy választási küzdelmektől függetlenül, politikai álláspontra való tekintet nélkül, minél többen tudjuk egyként vallani ebben az országban, miszerint a magyar sport érdemes a közösség támogatására. Ehhez azonban arra volna szükség, hogy a sport ügyét ne belenyomjuk a pártpolitikai viták mocsarába, hanem minél magasabbra emeljük ki belőle.
A szerző közgazdász, a 24.hu sportrovatának állandó szerzője.
*******
Emésztgessük csak: ez volt az a szöveg, amely 2026 Magyarországán nem jelenhetett meg egy olyan lapban, amelyet mindannyiunk közös pénzéből finanszíroz az állam.
Mit vársz ezektől? Nem elég egyértelmű, hogy itt egy állampárti diktatúra építése zajlik hosszú évek óta?
Ennek az egyik eszköze a sport és az állam által felvásárolt sportlap, valamint az összes többi média termék (MTV, TV2, Nemzet, Mandiner és a többi), amelyeket fenntart a Fidesz nevezetű párt a költségvetésből (mindannyiunk pénzéből, igen), hogy azok az ő hatalmát szolgálják és támogassák, azokkal együtt, akiket ezeknek a termékeknek az élére állítottak nem kevés pénzért.
Nem teljesen értem, hogy mi volt a cikk célja, az, hogy megjelenjen az NS hasábjain, biztosan nem. A Nemzeti Sport szerepét érdemes tisztázni, de nem logikus egy válaszvélemény-cikkben, és úgy egyébként az NS-ben sem. El tudok képzelni egy (ideálisan működő) köztévében vitát vagy vitasorozatot az államilag finanszírozott kommunikációs csatornákról, de hogy egy sportoldal, pláne annak a főszerkesztője a saját tevékenységüket megkérdőjelezze,vagy annak teret adjon, az nem életszerű. Mivel az írásai és megnyilvánulásai rendszeresen értékesek és érdekesek, én arra bátorítanám, hogy a sportninaszírozásról szóljon esetleg egy válaszcikk.