Miért nem lettem szakértő az RTL-es BL-projektben?

Avagy mese a (soha meg nem) változó sporttévézési szokásokról.

Férfiasan bevallom, hogy én - ellentétben a nagyszerű Szabó Christophe-fal - bizony jelentkeztem az RTL BL-castingjára. Soha korábban nem tettem ilyet, soha korábban nem kilincseltem sehol állásért, szereplési lehetőségért, de tavaly szeptemberben megejtettem egy telefont. Alapvetően nem vagyok rá büszke, de akkoriban két ok vezetett:

1. tényleg, őszintén érdekelt a projekt háttere, az, hogyan tervez hozzányúlni a legnagyobb - egyetlen? - nagy magyar kereskedelmi tévécsatorna az egyik legértékesebb sportjoghoz. Mi az üzleti modell? Hogyan fog kinézni a tartalomfejlesztés? Van, lehet-e esély az évtizedek óta megcsontosodott, a langymeleg állóvízben élvezettel tocsogó magyar sporttévézési dinamikák meghaladására?

2. ekkor már bőven túl voltam azon a felismerésen, hogy a pártpolitika nem nekem való, hogy a célok, amelyek mentén én a közéleti szerepvállalást elképzelem, az adott szervezeti-kulturális keretek között megvalósíthatatlanok (és/vagy én nem vagyok elég alkalmas és képességes gátlástalan ezek kikényszerítésére). Adta magát tehát, hogy ismét puhatolózzak a sportmédia területén, annál is inkább, mivel a balul elsült politikai kaland arra is megtanított, hogy az embernek néha legalább meg kell próbálnia kompromisszumot kötni.

Az is számított persze, hogy számomra a sporttévézés - szerelem. Nem is akármilyen, hanem az a bizonyos sok fájdalmat okozó, az ember lelkén néhány felemelő és gyönyörű pillanat mellett számtalan sebet ejtő, soha be nem teljesülő fajta. Mióta csak az eszemet tudom, egyszerre vonz és taszít: egyfelől falra mászom a tét nélküliségétől, a sematizmusaitól, a gyakorta megjelenő igénytelenségétől, másfelől szomjazom is arra, hogy megmutathassam, hogyan lehet(ne) ezt - szerintem - másképpen csinálni. Nem, minden ellenkező híresztelés ellenére nem azt állítom, hogy biztosan jobban tudnám csinálni, mindössze azt, hogy egyszer érdemes lenne esélyt adni olyasminek is, ami nem az elmúlt negyven év reflexeinek szolgai és unalmas leképezése, hanem legalább távolról, hunyorítva hasonlít egy kicsit arra, amit nálunk szerencsésebb történelmi fekvésű országokban úgy hívnak, sporttelevíziózás.

(És igen, itt kell közbevessem azt, hogy a sporttévés pedigrém nem makulátlan. Ott voltam a frissen megalakított Spíler TV első két PL-szezonjában, végigasszisztáltam a csatorna összes gyermekbetegségét, együtt kaptam a savat a többi alapítóval a tévé politikai háttere, az igénytelen büfeasztal és az amatőr háttér miatt elkerülhetetlenül jelentkező apró-cseprő hibák miatt. Aztán két év után - ki tudja, milyen okok miatt, hiszen erre hivatalosan sosem derült fény - kidobtak, mint egy használt zsebkendőt. A csatornáról később kiderült, hogy már az alapítás pillanatában sem Andy Vajna tulajdona, hanem Mészáros Lőrinc érdekeltsége volt, aztán kisvártatva megjelentek rajta az uszító egyperces híradós blokkok és a propagandareklámok is. Azon a nyáron, amikor engem indoklás nélkül kirúgtak, egy sor neves, elismert műsorvezető és kommentátor csatlakozott a csatornához, a stúdiót ráncfellvarrták, az angol mellé pedig a spanyol és az olasz liga közvetítési jogait is megszerezték.)

Ezt csak azért mesélem el, hogy értsétek: amögött, hogy én évek hosszú sora óta nyilvánosan, kard ki kard merem kritizálni különféle sporttelevíziók szereplőit, műsorait és koncepcióit, féltő aggodalom és heves szerelem van. Szeretném, ha folyna itthon értelmes diskurzus arról, mit és miért tekintünk a sportmédia feladatának; hogy mi a benne dolgozók felelőssége; hogy milyen határokat nem lépünk át; hogy hol van az a vékony határmezsgye szórakoztatás és informativitás között, amit érdemes megcélozni, satöbbi. Na, az ilyesmit nem szereti itthon a “szakma”, és pláne nem bírja a nyilvános kritikát: a szereplők többsége a munkájukra, vagy az általuk elmondottakra vonatkozó bírálatot személyes támadásnak tekinti, és innentől nincs tér vitatkozni, érveket ütköztetni, különböző árnyalatokat és álláspontokat képviselni. Aki kibeszél “a szakmából” (jelen esetben én), azt el kell törölni, meg kell semmisíteni. (Erről szólt az a bizonyos “vita” is, amelyben az akkor a DigiSportnál dolgozó Sallói Istvánnal kellett volna “ütközzek”, igaz úgy, hogy az adást szervező szerkesztő, Ferkai Marcell előzetesen több ponton becsapott engem, és végül egy karaktergyilkosság díszleteit rendezte be. Vicces adalék, hogy Ferkai ezidőtájt már a BL-jogokat birtokló RTL-nél dolgozik, Sallói pedig azóta a Spíler TV-n szerepel, hogy mellette az általa korábban ezerszer elátkozott, megszégyeníteni és eltörölni kívánt bloggergeneráció állítólagos legkiválóbbjai bazsalyogjanak önfeledten. Másképpen mondva: annak a szakmai árulásnak, amelyet nevezettek elkövettek, és amelyért nyilvánosan soha, senkitől nem kértek elnézést, egyáltalán semmiféle következménye nem lett azon kívül, hogy az, akit egyesek eltörölni kívántak, valóban el lett törölve.)

Innen indultam tehát neki az RTL-es kalandnak, súlyosbítva egy másfél-kétéves pártpolitikai kitérővel. Hogy finoman fogalmazzak: nem voltak illúzióim.

Előrebocsátva: a kiválasztási folyamat általam érzékelt része a legmesszebbmenőkig korrekt volt. Senki nem ígért semmit, de az pontosan, betűről betűre be is lett tartva. 2024 elején beszéltem telefonon az RTL frissen kinevezett focis főszerkesztőjével, aki elmondta, hogy februárban lesz egy casting, ahol nagyon sok embert meghallgatnak majd - igazából majdnem mindenkit, aki szóba jöhet -, és azt is előre jelezte, hogy a szakértői csapatnak az a része, amelyik már az Európa-liga közvetítéseken is dolgozott a csatornával (Hrutka, Szélesi, Lisztes) mindenképpen marad. A meccsek körítését pedig alapvetően úgy képzelik el, hogy ehhez a hármashoz keresnek egy-egy “elemzőt”, és az így kialakuló párok fogják végigdolgozni a BL-szezont a csatornánál.

A casting előtt néhány nappal kaptam egy levelet, amelyből kiderült, hogy a castingon a Feyenoord-Roma EL-odavágó fel- és levezető műsorát kell majd imitálnunk, a párom pedig Szélesi Zoltán lesz. (A műsorvezetőket szintén castingolták, velünk Somos Zoltán “próbált”.) A levélben ezen felül annyi szerepelt még, hogy “ami a hangulatot illeti, Kate Abdo és a CBS irányába nyitnék egy kicsit, tehát lehet oldottabb, viccelődő, csipkelődő, de ugyanakkor a szakmaiság határán belül maradó.”

Ez volt az első ébresztő csengő. Kate Abdo és a CBS műsorának lényege ugyanis a szereplők közötti kémia. Micah Richards a vicces fiú, Thierry Henry a megközelíthető, korrekt, kedves szupersztár, Jamie Carragher pedig az a nagybácsi, akinek monológjait hallgatva olykor a cipőnk orrát bámulva kell szégyenkeznünk, de mégsem szólunk közbe, mert pontosan tudjuk, ő sem gondolja teljesen és egészen komolyan azt, amit épp mondd. De ennél is fontosabb, hogy a ránézésre impulzív, oldott és kötetlen beszélgetés mögött kőkemény felkészítés áll: mindig a pöccre kidolgozott dramaturgiának megfelelő ütemre jönnek az adatok, a poénok, a grafikák, nem mellesleg a szereplőkről üvölt, hogy mielőtt a csatorna összeültette volna őket, már ismerték egymást, volt nexusuk, és pláne pontosan tudták, milyen karaktert kell hozniuk az adásban. Nem mellesleg: mindannyian ex-játékosok, ha tetszik, egy alomból jönnek. Nem ül mellettük elemző,

nem az adja a helyzetkomikumot és a diskurzusok dinamikáját, hogy a szereplők más irányból tekintenek a futballra, hanem a(z akár csak eljátszott) személyiségjegyeik közötti alapvető különbségek.

Mondanom sem kell, hogy esetünkben ez reprodukálhatatlan volt. Én életemben akkor találkoztam először Szélesi Zoltánnal, esélytelen volt, hogy poénkodjunk - ő ráadásul percekkel korábban szállt ki egy hasonló próbafelvételből, amelyben Mészáros Ábellel szerepelt együtt -, ráadásul a CBS hivatkozott műsorában egyáltalán nem is szerepel az én “karakterem”. Vajon kinek kellett volna lennem? Carraghernek? Henry-nak? (Csak remélni merem, hogy nem Richards üvöltve röhögő, asztalt csapkodó karakterét osztották rám.) Ezzel együtt persze a kért 10-15 percet tisztességgel letoltuk, de magában a helyzetben nem volt semmi egyedi, vagy bármi olyan, amit ne láttunk volna már ezerszer a magyar sporttelevíziók képernyőjén: három férfi egy-egy pohár víz mellett, egy asztal és egy monitor körül ülve beszélget a kiadott kezdőkről és a két csapat aktuális formájáról.

A próbafelvétel után kapott “szuper volt, köszi” értékelés után még maradtunk egy közös ebédre, ahol szóba került néhány ötlet a streaming platformra gyártható kísérőműsorokról, illetve élőszóban is elmondtam, hogy szerintem az üzleti modell szempontjából a legfontosabb, hogy ha már a jogtulajdonos csatorna egy szabad szemmel is nagyon jól látható összeget perkál le a meccsek sugárzásáért cserébe, akkor a megkapott anyagokból minél több műsort kell összerakni az előfizetők számára, mert fajlagosan ezek előállítási költsége már lényegében nem oszt-nem szoroz. Nem, nem lesz szignifikánsan több előfizető attól, ha a streaming platformon elérhető lesz egy patent, saját gyártású elemző műsor, de azok, akik előfizettek, sokkal elkötelezettebbé tudnak válni akkor, ha azt látják, hogy a pénzükért cserébe valóban extra, sőt, exkluzív tartalmat kapnak, ráadásul nem is egyet. (Ezt egyébként ma is tartom, és kíváncsi vagyok, mi valósul meg ebből.)

Hazafelé a kocsiban azon rágódtam - főleg, miután megpillantottam pár másik, szintén pundit-castingra érkező arcot -, hogy vajon mit tudtak meg rólam ez alapján a próbafelvétel alapján, amit korábban nem lehetett tudni? De nem csak rólam, bárkiről. Mindenki, akiről tudom, hogy castingolt “elemzőként”, szerepelt már TV-műsorban, csinált felvezetőt, félidei műsort, volt kamera előtt, ült focista mellett, kellett másfél percben elmondania a véleményét a kezdőcsapatról. Mit teszteltek vajon? Mi derült ki ebből az egyenként szűk félórás produktumból, amit nem lehetett az összes résztvevőről már eleve pontosan tudni (akár összehasonlítva őket egymással)?

A castingot két-három hét rádiócsend követte, majd kaptam egy telefont a főszerkesztőtől, hogy nem rám esett a választás. Eleve már a folyamat elején jelezte, hogy a döntés nem föltétlenül egyedül az övé lesz, keringtek például pletykák mindenféle nagy RTL-es arcok ambícióiról is, és az elejétől nyilvánvaló volt, hogy mivel a csatorna egyik zászlóshajó projektjéről van szó, a legmagasabb szinten fognak rábólintani (vagy nem rábólintani) a képernyős arcokra. Ezt tudomásul véve nem is érdeklődtem a döntés hátteréről vagy okairól - vagyok már olyan rutinos, hogy tudjam, ilyen helyzetekben az ember sokféle választ kaphat, de őszintét biztosan nem. Még váltottunk pár szót arról, hogy esetleg írjak elemzéseket a csatorna netes platformjára (az rtl.hu időközben úgy alakult át, hogy lényegében megszűnt), ezt azonban udvariasan elhárítottam, és elköszöntünk.

Nem, nem azért írtam ezt le most, mert neheztelnék az RTL-re, sőt. Tény, hogy örültem volna, ha sok év után végre újra közvetlenül dolgozhatok egy nagy focis joggal, ha részt vehetek egy olyan projektben, amely nem közvetve tálal eseményeket, hanem első kézből (azért a sportújságírás és az elemzői szakma csúcsa mégis csak ez). Úgy tűnik, nekem ez ebben az országban már nem adatik meg, ami kétségkívül nem állhat minden tanulság nélkül számomra. Abba az utcába sem szeretnék belemenni, hogy azokról írjak most, akiknek megadatik az a kiváltság, hogy a legnagyobb nemzetközi focis joggal dolgozzanak - hiszen, mint az írás is tanúskodik róla, részben helyettem teszik majd mindezt, így nyilván fölmerülne velem szemben a savanyú szőlő vádpontja. Vannak közöttük, akiket kifejezetten sokra tartok, és van köztük az én megítélésem szerint borzalmasan nagy kókler is, de a döntés végső soron mindig azoké, akik a zenészt fizetik. És a nézőké. Én annak drukkolok, hogy az RTL műsora jó, színvonalas legyen, hogy az előfizetésekre alapozott streaming modell ne bukjon be, hogy az legyen végül a tanulság, miszerint van itthon fizetőképes kereslet a minőségre.

Az RTL mindenesetre a maga szempontjából nem sakkozott rosszul. A tévés közvetítéshez ismert arcokat igazolt (Gundel-Takács az idősebb, Haraszti Ádi a fiatalabb célcsoportnál etalon, Hrutka Rudi pedig mindkét hangszeren játszik), de lecsapott a YouTube-szféra legkomolyabb követőtáborával bíró Unibet-birodalom vezetőjére (Bíró Dávid) is. Ha pedig lehet hinni a zuhanyhíradónak, akkor a social felületeire a focis Facebook-univerzum nagyágyúi (Kislány, nagy foci + Trollfoci) mellé megszerezte a United-érzelmű futballfanatikusok nagy kedvencét is a TikTokról (Csenge Geri). Igen, tudom, ez kőkonzervatív modell, mindenhonnan jöjjön a legtöbb lájkkal bíro “influenszer”, de azért azt is látni kell, hogy itt most elsősorban és mindenekelőtt azon kell izzadni, hogy legyen elég előfizető a nullaszaldó közeli számokhoz, és ez sem lesz egyszerű.

Ha engem kérdez valaki, én persze azt mondom - nekem könnyű! -, hogy előfizető nem a körítés, hanem a meccsek miatt lesz, a jó marketing pedig elsősorban pénz kérdése, tehát ha az RTL sokat költ a BL-csomag promójára, akkor sok előfizetője lesz, ha pedig keveset, akkor - Trollfoci ide, népszerű punditok és műsorvezetők oda - kevés. És innentől mindannak a tartalma, ami a meccsek mellé, mögé készül pluszba, igazából kulturális kérdés, és kizárólag arról szól: minőségi köretet akarunk-e a prémium minőségű steakünk mellé a tányérra, vagy nem.