A nagy Mbappé-sejtés
Vajon jobbá teszi-e a világ legjobb játékosa a világ legjobb csapatát?
Kylian Mbappé 18 évesen, másfél szezonnyi felnőtt futballtapasztalattal a háta mögött igazolt szülővárosa csapatába, a PSG-hez. Alig volt még nagykorú, amikor már a világ egyik legdrágább játékosának számított, kisvártatva vb-címet nyert a franciákkal, egyszóval úgy tűnt - sínen van. A világ következő legnagyobb játékosa a világ következő szupercsapatában, ráadásul helyi születésű ikonként. Mbappé szimbolizált mindent, amit a katari olajpénzen fölpumpált PSG állítani akart önmagáról a futballvilág színpadán: a feneketlen ambíciót, a kivagyisággal vegyes mértéktelenséget, a hübriszt. Azt, hogy tudják, merik, teszik.
Ezzel együtt sincsen könnyű dolgunk, ha hét év távlatából mérleget akarunk vonni Mbappé párizsi teljesítményéről. Annyi persze szentigaz, hogy rengeteg gólban vállalt szerepet: a számláló végül 308 meccsen szerzett összesen 256 találatnál és 108 gólpassznál állt meg. Zsinórban hatszor lett francia gólkirály, ötször a liga legjobb játékosa, háromszor az év francia játékosa, nyert hat francia bajnoki címet, négy kupát és két ligakupát. Emberi ésszel fölfoghatatlan mennyiségű pénzt keresett, befolyása a klubon belül olyan mértékig erősödött, hogy futballfilozófiai vitákat termékenyített meg a globalizált futballpiacon belüli játékosuralom kérdéséről. Mbappé 25 éves korára jelenséggé vált, intézményeket homályosított el, többször vacsorázott a francia elnökkel is. Ezek mellett szinte eltörpül, hogy Geoff Hurst után több mint 50 évvel ő lett az első játékos, aki mesterhármast szerzett egy világbajnoki döntőben.
Mégis, ha egy szóban akarnám összefoglalni párizsi karrierjét, arra leginkább talán a hiányérzet illene.
Ne kerteljünk ugyanis, ez a PSG a BL-győzelere lett fölépítve. Arra, hogy felugorjon a Real Madridok, a Barcelonák, a Bayern Münchenek - és igen, most már - a Manchester Cityk szintjére. Ez viszont nem jött össze, és abban, hogy nem jött össze, elkenhetetlen felelőssége van magának Mbappénak is. Elég, ha megnézzük, hogyan teljesített a Bajnokok Ligája egyenes kieséses szakaszaiban: hét szezon alatt összesen 25 meccs és 14 gól, de az igazán beszédes nem ez, hanem ha hozzáteszem, hogy az elődöntőkben és a döntőkben Mbappé pontosan annyiszor talált a kapuba a PSG mezében, mint én. Egyszer sem. (Holott a PSG az előző hat BL-szezonban háromszor is eljutott a legjobb négy közé).
Az előző évad végére odáig jutott a sztori, hogy Mbappé már inkább túnt luxusproblémának, mint luxusjátékosnak. Bizonyos posztokon egyszerűen nem volt hajlandó játszani, más szerepkörökben használhatatlannak bizonyult, miközben jelenségként nagyobbra nőtt a klubjánál, és esetenként annak átigazolási-, vagy belső HR-politikáját is befolyásolni tudta. Nyilvánvaló volt, hogy a helyzet tarthatatlan, és amikor a PSG vezetése a katari vb-t követően úgy határozott, új irányokba építi tovább a klubot (fiatal, döntően saját nevelésű és/vagy francia játékosokkal), egyértelművé vált: Mbappé menni fog. Mennie kell.
És az sem nagyon volt kérdéses, hová.
Tankönyveket lehetne teleírni a jelenség tüneteivel, amit szellemesen és rövidítve csak úgy szoktak emlegetni, a futballipar disneyfikációja (Simon Chadwick professzort érdemes követni a témában). A lényeg: a futballklubok legnagyobbjai ma már a globális szórakoztatóipar szereplőiként tekintenek önmagukra, ezért ehhez igazítják a kommunikációs és a PR-stratégiájukat is. A narratíva fókusza fokozatosan a szórakoztatásra helyeződik át a teljesítményről, hiszen a bevételtermelés centrumát egyre kevésbé a megnyert meccsek, vagy kupák száma jelenti, mint inkább a klub által kivívott figyelem. A posztmodern nyilvánosságban pedig a figyelem a sztárokra összpontosul, így annak, aki a szórakoztatóipari versenyben nyerni akar, elsősorban és mindenekelőtt sztárokat kell magához csábítania. Abban nincs változás, hogy a futballklubok primer szolgáltatásait továbbra is a játékosokon (aka: csapat) keresztül nyújtja, ám a szolgáltatás ma már legalább annyira a szórakoztatás és a történetmesélés, mint maga a futball. Azzal gondolom nem árulok el nagy titkot, hogy a futballiparban a disneyfikáció úttörője a Real Madrid és annak megalomán elnöke, Florentino Perez voltak, így pedig az sem okozhat nagy meglepetést, hogy eleve elrendelt volt, miszerint Kylian Mbappé és a Real Madrid útjai kereszteni fogják egymásét. Így is lett.
Itt érdemes talán egy apró kitérőt tenni az Aranylabda irányába. A díjat az elmúlt években rendszeresen érték kritikák futballszakmai szempontból, mondván immáron nem a teljesítmény az igazán mérvadó az odaítélésekor, hanem a marketing és a PR. Én ezt kiegészíteném annyival, hogy a marketing és a PR önmagában még nem elég: elsősorban és mindenekelőtt sztorira van szükség. És persze lobbierőre, amit főleg olyan klubok tudnak a játékosaik mögé tenni, akik maguk is értik, sőt, katalizálják a futballpiacot letaroló disneyfikációt. Mint például a Real Madrid. Sidenote: Kylian Mbappé párizsi évei alatt mindössze egyszer került a legjobb három közé az aktuális Aranylabda-szavazáson. “Kell még valamit mondanom, Ildikó?”
Ezen a ponton kellene hosszasan arról morfondírozunk, hogy vajon miképp illeszkedhet Mbappé a Real Madrid játékkoncepciójába, és hogy mit mutatott meg nekünk ebből Ancelotti csapatának szezonbeli első két meccse (vs. Atalanta 2-0, vs. Mallorca 1-1). Nos, elsősorban azt, amit egyébként is sejteni lehetett: Mbappé megszerzése mögött döntően nem sportszakmai érvek húzódtak meg. Hiszen mi is történt röviden-tömören? Ancelotti lényegében a visszavonult Kroos helyére illesztette a kezdőbe Mbappét, ami egyrészt egy brutálisan orrnehéz csapatszerkezeti váltást jelent, másrészt azt, hogy a csapat korábbi 4-3-3-mas felállási sémája sok esetben 4-2-4-gyé alakul át. Ez utóbbi miatt meg kellett változzon a csapatban Bellingham szerepköre, ami onnan nézve, hogy az angol középpályás az előző szezonban a csapat legjobbja volt, elég meredek húzásnak tűnik. Ilyet pusztán sportszakmai okokból senki nem csinál, azaz szinte lelóg a képernyőről, hogy Ancelotti egy problémagócot kapott a nyakába Mbappé személyében, és a feladata most az, hogy valamiféleképpen működőképesre csiholja a Vini Jr.-Bellingham-Mbappé-Rodrygo tengelyt. (Eközben a kispadon koptatja a fenekét Arda Güler, Endrick és társaik.)
Gyorsan jegyezzük meg, ha van edző, aki képes lehet erre, az éppen Ancelotti, és ha valamiért, hát éppen azért, mert sok kollégájával ellentétben ő ennek a feladatnak nem körzővel, vonalzóval, logarléccel és Voronoj-cellákkal a kezében fog nekiesni, hanem a játékosok közötti dinamikákat igyekszik majd finomhangolni. Ezen a ponton hosszan elidőzhetnénk azon, hogyan taposta egymás sarkát a baloldali félterületben és a tizenhatos környékén az eddigi két meccsen Bellingham, Vini Jr. és Mbappé, és hogy a félidőben nem véletlenül ecsetelte azt Bellingham a csatároknak, hogy “fejezzétek be az akciókat, mert kurva nehéz visszafutkosni a védekezéshez”.
Ami még “szerkezeti” szempontból érdekes, az Mbappé helye a sakktáblán: Ancelotti látványosan nagy szabadságot adott neki, ami egyelőre abban nyilvánult meg, hogy a francia elfoglalta kedvenc helyét a pályán a baloldalon és a félterületben, hogy onnan gyorsíthasson rá a védelmekre:
Amiből aztán javarészt az lett, hogy a Madrid lényegében oldalára borította a pályát:
Az Atalanta ellen ezt részben ellensúlyozni tudta Bellingham azzal, hogy folyamatosan visszalépkedett labdákért a középpályára, de közel sem biztos, hogy ez a dinamika hosszabb távon is fenntartható lesz. Egyfelől Jude nem ebben a legjobb, másrészt az angolnak jól dokumentálhatóan Szovjetunió-méretű arcberendezése nőtt az előző szezonban (amire még rádobhat egy lapáttal, ha a pár hét múlva hozzávágnak egy Aranylabdát), szóval ne vegyük készpénznek, hogy ínyére lesz, ha Mbappé miatt permanensen visszafelé kell rohangásznia. De ha ettől eltekintünk, akkor is ott a felismerés, mely szerint a Madrid középpályásai közül sem Tchouameni, sem Valverde, sem Bellingham nem kifejezetten jók abban, hogy labdatartással kontrollálják a meccset, így pedig a Real könnyen folytatólagosan olyan meccsziutációkban taláhatja magát, ahol minden az átmeneteken áll vagy bukik. Az ilyesmi pedig vetőkártya szerint nem jó jel azok számára, akik bajnokságot akarnak nyerni a szezon végén.
All in all, amennyire elkerülhetetlen volt az Mbappé-deal stratégiai szinten, legalább annyira homályos most az, mit fog szülni a pályán, és hogyan lesz meg a Real Madrid szerkezeti egyensúlya a szezon során. Erre persze simán és joggal lehet legyinteni, mondván Ancelotti eddig is a taktikai trendek aktuális árjával szemben nyerte sorra a BL- és egyéb serlegeket a csapattal, de könnyű belátni, hogy itt nem pusztán erről, de egók harcáról is szó van. Mondjuk úgy, nem lennék különösebben meglepve, ha a szezon egy pontján kiélesedne a Bellingham-Mbappé dilemma, aminek lesznek sportszakmai, illetve, khm, egyéb (úgy is mint, kinek a szexuális szokásai érvényesülnek) vonatkozása is.
Amit viszont ennél is fontosabb látni: Mbappé elsősorban és mindenekelőtt nem azért kellett a Madridnak, hogy a pályán jobbá tegye a világ jelenlegi legjobb (lásd: BL-győztes) csapatát. Ha jobbá teszi, az grátisz, de mivel a fő bevételképző erő már rég nem a teljesítmény, így üzleti szempontból már az bőven megéri, ha játékával témát ad a szurkolóknak és a sajtónak. A bökkenő az, hogy Mbappénak viszont nagyon is nyernie kellene a Madriddal, ő ugyanis elsősorban azért tette át a székhelyét Perezisztánba, hogy az elérhető trófeák legnagyobbjainak besöprésével végre elfoglalja méltó helyét a futballisták táplálékláncában, és betehesse a vitrinjébe a hőn áhított Aranylabdát.